Első reakcióm a következő volt: tudomásul vettem a tényeket és örültem, hogy 59 évet éltem meg családban, nagyon sok munkával, viszonylag jó körülmények között. Családomban sajnos a kór már szedett áldozatokat, édesapám 83 évesen prosztata, fiam 30 évesen nyirokrendszeri rákban halt meg.

A patológiai eredményt követően a orvosom beszélt rá, hogy van még remény és adjak magamnak lehetőséget a gyógyulás útján. A GIST diagnosztizálása után, tudatták velem, hogy létezik egy terápia, amely a GIST a daganatait is képes lokalizálni illetve egyensúlyban tartani.

Elkezdődött a harc a túlélésért. 2003. október 13-án megműtöttek, csaknem az egész gyomrom eltávolításra került, majd elkezdődött az imatinib hatóanyagú gyógyszeres kúra. Ezt követően nagyon nehéz periódust éltem meg, mert 3 hónapig csak a tápszondás étkezés volt lehetséges. Akaratom elég erős volt ahhoz, hogy áttérjek normál étkezésre, mely a nehéz nyelési körülmények, illetve a műtéti szűkület miatt nagyon körülményes volt. Többször is szükségessé vált a műtéti szűkület endoszkópos tágítása.

A havi CT és vérkép kontroll minden esetben komoly pszichikai terhet jelentett, azonban 1 éve elegendő a 3 havi kontroll vizsgálat. Ezt a harcot szeretett feleségem önzetlen és kitartó segítsége nélkül nem tudtam volna megvívni.

Ma már elmondhatom hogy megérte a küzdelem, mert a körülményekhez mérten megfelelő szinten élem az életem. A tápszonda után három hónappal elvállaltam egy 2 héten át tartó, napi 7 órai munkát jelentő megbízatást, mely komoly erőfeszítést igényelt, létrázással. Azok után, amiken átmenten nem gondoltam, hogy erre még képes leszek, és ezt szinte eufórikus élménnyel éltem meg. Ma már rendszeresen autózom, és apróbb villamossági szerelő munkákat is elvégzek. Sajnos az utolsó CT vizsgálat a tüdőmön is metastasis tumort mutatott ki, amely nagy valószínűséggel gyógyszer adag növelését vonja maga után.

Mindent összevetve szerencsésnek érzem magam és köszönettel tartozom orvosaimnak és családtagjaimnak hogy segítettek e rendkívüli élethelyzet kezelésében.

Hálával tartozom a sorsnak, hogy több mint 3 évvel sikerült már túlélni ezt a betegséget és az életminőségem is megfelelőnek mondható.