logó

együtt lét napokadam-villa_h120px.jpgbelgradi-CML-konferencia-csoportkep_h120px.jpgbelgradi-CML-konferencia_h120px.jpgegyutt-let-lap-2014_h120px.jpgegyutt-let-nap-2014-taplalkozasi-szekcio_h120px.jpgegyutt-let-nap-kozgyules-2014_h120px.jpgfaces_h120.jpg

Ahol a lélek lakik

Egyesületünk szervezésében 2010. november 27-én Szirtes Ági színművésznő előadsásában nagy sikert aratott Grecsó Krisztián kortárs író” Ahol a lélek lakik” című novellája, melyet érintett betegek történetei ihlettek.

Grecsó Krisztián: Ahol a lélek lakik

Én vagyok az, én vagyok – Liza, Liza, Liza.

Mindjárt a hálószobába ment, nem zárta be az ajtót, pedig mindig bezárja, és tucatszám leellenőrzi, hogy be van-e zárva. Kilépett a cipőből, libegve ment tovább, mintha ott maradt volna a talpa alatt a magas sarok, lábujjhegyen lépett, hangtalanul. A nagy tükör elé ment, nézte magát. Egészen lassan leengedte a blúzt és a szoknyát, hagyta, hogy lecsússzon, kilépett belőle, jó teste van, csinos, jóban is volt vele – eddig. Mostantól haragban vagyunk?, ezt kérdezte magától, ki is mondta hangosan, pillanatig szégyellte, hogy megbolondult, a tükörképéhez beszél, de muszáj volt, valakihez szólnia kellett. Megbetegítik a ki nem mondott szavak. Már nem, jutott eszébe, és nevetni akart, micsoda megkönnyebbülés, legalább már ettől nem kell félni. Az ereket figyelte a vállán. Vékony, fehér bőre van, az oldalán, a lábán, és ott: a vállán is látszanak a hajszálnyi patakok. Fut belül a folyam.

Hetente többször jár edzeni, kilométereket szalad alatta a szőnyeg. Vigyáz mindenre, a vigyázásra is vigyáz, ápolt és aggódós. Megemelte a mellét, csinos, még mindig az. Liza látja a férfiak szemében a szikrát, a vágyat, amit minden nő látni akar, ha keveset takar magából. És ő látja. A jéghidegen ömlő vízre gondolt, ahogyan áll a szauna után a zuhany alatt. A kolléganőivel egyszerre lépnek be a dermesztő vízsugár alá, szinte éget, kacagva sikítanak, de Liza belülről mindig komoly. Elképzeli a testét, ahogy kitágulnak az erek, rohan a vér, eljut az oxigén mindenhová.

Csak nézte magát, és nem tudta, mit kellene éreznie. Üres volt belül, mint a kamrában felejtett kanna. Nem érzett se félelmet, se haragot. Elbambult, fázott. Beszorult egy őszi légy a két ablak közé, azt nézte. Eltűnt magából, kimetszették onnan. A gimnázium után egy évet Angilában töltött, bébiszitter volt Manchesterben, a nevét sem tudták megjegyezni a háziak, az meg végképp nem érdekelte őket, honnan jön ő és kicsoda. A penészes cselédszobájában érzett ilyen súlytalanságot. Elhúzta a sötétítő függönyt, de elment a nap. Mintha eddig nem is élt volna.

Élt egyáltalán? Mi a bizonyíték rá?

Hol van ő, hol van a múltja – ha belőle kikopott?

Talán nem is ugrott le kamaszkorában az építési gödör mélyére az első szereleme kedvéért. Nem, nem ugrott le, nem is történt semmi. Dehogynem. Kiment a bokája, András azonnal utána ugrott, letérdelt mellé, Picilány, ezt mondta, és megfogta a lábát. Rövidnadrágban volt, a fiú bőre a bőréhez ért, soha olyan finom érintést nem érzett, mint akkor. András megfogta a lábát. Hol van ez az érzés most? Hová lettek a félelmek, a vizsgák előtti átvirrasztott éjszakák gyötrelme?

Ahogy hazafelé jött a kórházból, fölhívta Gábort. Hetente többször is randiztak mostanában, főztek és szeretkeztek, Liza csak annyit mondott, hogy vége, megunta a barátkozást. Soha máskor nem mondott volna ilyet. Megunta a barátkozást? Milyen otromba szöveg. Ki beszél belőle? Gábor nem jutott szóhoz, hogy mit rontott el, ezt kérdezte, és hogy nincs-e még esélye. Liza letette. Kinyomta. Gábor még beszélt, ő meg eltépte a hang vékony selyemszálát. Éppen a biobolt elé ért, eltette a telefont, látta magát a kirakatban, meg a sok hülye csirát, mire mentem a sok hülye csírámmal?!, mondta hangosan, és nevetett, nézték a boltból, hogy ki ez a bolond, és ő nevetett befelé, majd megtudjátok, ha azt mondják nektek, hogy.

Mondják csak mindenkinek azt! Legyen beteg mindenki, mondják bele az összes szemét ember arcába – ha neki belemondták. Azt. Nem mondja ki. Nem mondja ki, hogy mit mondtak. Nincs is az a szó. Üresség van ott. Ki van szakadva alatta minden: papír, lélek.   

Lassan egy éve, hogy megtalálta a férje nadrágzsebében a blokkot. Nem gyanakvó fajta, akkor sem kutatott, csak mosott, ki akarta mosni a férje szennyesét. Majdnem összegyűrte olvasatlanul. A férje a DM-ben vásárolt, használta a törzsvásárlói kártyát, neki gyűjtötte a pontokat. Arclemosó, hajápoló, terhességi teszt. Liza zokogva tombolt, bevetette magát a szennyes ruhák közé, és úgy érezte, megbénult a haragtól. Hátha ez a bizonyos harag, amit akkor érzett a férje iránt: a gyűlölet legmélyebb görcse, legalább az meg van most a lelkében. Hiszen azt, jól tudja, soha nem bocsátja meg.

Leült az ágyra, kinyitotta a gardróbszekrény ajtaját, hogy továbbra is lássa magát.  Nem haragudott a volt férjére. Nem érzett semmit – még ez az érzés sincsen meg. Csak az emlék. Föl tudja idézni, persze, de a lelke kiürült, nincsen az emlék mögött érzés. Fölállt, hogy kiengedi a legyet. Aztán mégse. Visszaült. Egyetlen mondat kitörölte az összes érzését.

Az orvos azt mondta, együtt lehet élni vele, hogy megtörtént a csoda. Ezt mondta. A csoda szót használta, tablettás kezelés, lemegy majd a százalék, a betegség százaléka, ahogy lemegy a halál százaléka, visszajön az életé, mint valami libikóka. Minél kevesebb hiányzik az üvegből, annál több van benne. A halál és az élet hintázik, föl-s-le. Mintha egy szél hintáztatná az ágat.

A hasát nézte. A teste a hibás. Eddig egynek érezte magát vele, de most mintha elszakadtak volna, két idegen valami. Két dolog: ő meg a teste. Mi bajod van velem?, ezt kérdezte a testétől, és kétségbeakart esni, sírni akart, de nem ment. Nem volt megijedve. Nem érezte betegnek magát. De hiszen nem is beteg! Betegek mások szoktak lenni, más lehet ilyen, még magában sem mondta ki a szót, hogy milyen.   

Azon a férfin, ott a kórházi váróban, na, rajta látszott. Ő lehet olyan, rá lehet mondani, rá ki tudja mondani, hogy rákos, ránézésre is az. Az ilyen ember jó rákos, egészen pontosan: ilyen egy jófajta rákos. Meg van érve a halálra.

Amikor kijött a rendelőből, le kellett ülnie. Leült a váróteremben, és a jófajta rákos férfi, Iván akkor szólította meg. Sorstársnak nevezte magát, Lizának nevetnie kellett a szón, nem hadifogoly ő, minek nézi. Egyre nagyobbakat dobbant a szíve, fölkavarodott a gyomra, ahogy Iván beszélt, és hasonszőrűnek nevezte vele magát. Lizának remegett a térdében az ideg: mit sértegeti ez a barom? Ő nem ilyen szánalmas fajta, őt ne betegezze le, ne rákosozzon, álljon már le, kérem. Maga rasszista! Az ő vére? Egészséges!

Aztán eszébe jutott, hogy nem. Mint valami régi emlék, mondat, beugrott neki, akár egy gyerekkori íz. Hiszen azért ült le, mert szédült a hírtől, amit az onkológustól kapott. Tényleg. Egy perc alatt – míg Iván beszélt – elfelejtette. Egy perc alatt kívülálló lett.

Lehet az ember kívül álló, ha a saját sorsáról van szó?

Lehet az ember sorstalan, ha a saját teste… kár folytatni.   

Iván, a jófajta rákos önfeledten játszotta a szakértőt. Hozott gyümölcslét a büféből, és azt mondta, jobb, ha nem mondja meg otthon, mert az anyák, nahát, ilyenkor az anyákkal van a legtöbb baj. Az anyák azonnal elhiszik, amit ő most még bizonyosan nem akar elhinni. Mert látja ő, hogy Liza még nem hitte el, amit hallott. De ha elmondja otthon. Az anyák mindjárt megérzik a halál szagát, és soha nem megy ki az orrukból, minden levegővételnél érzik. Nagyokat sóhajtanak, az anyák fájdalma minden pillanatos, és ha egy anya azt a szót hallja – és itt kimondta, amit Liza se kimondani, se hallani nem bírt – akkor örökké siratni fogja a gyerekét. Akkor is, ha él. Mert a gyerek a végtelen idő, a folytatás záloga, kacagott Iván keserűen, de hiszen ez természetes. Az anyja nem tudja megbocsátani a gyerekének, ha meg akar halni, meggyűlöli érte. A hajába túrt.

Liza majdnem fölüvöltött. Ne akarjon már ilyen szánalmasan elbűvölő lenni, hát nem megy!

Ha eléd teszi az ételt, folytatta Iván, a kedvencedet, pacalpörkölt, mondjuk, Liza fintorgott, mindegy, akkor a te kedvencedet, korrigált Iván, valami saláta, gondolom, leteszi eléd azt a sok egészséges gazt… és a haldokló elé teszi. Ha nevetsz, nem nevet veled, mert a jó haldokló nem nevet. Lizának megállt a szíve. Egészen hosszan nem dobbant. Jó haldokló, jó rákos. Ez a férfi belelát a fejébe!

Iván a combjára tette a kezét. Liza szólni akart, hogy kéri, ezt ne, de levette. Azt mondta, az ő anyja egy pillanatig sem hitt a gyógyulásában, sohasem tudott nem halálos betegként szólni hozzá.

Liza most bánta meg, hogy szóba állt Ivánnal. Mit képzel ez, hogy ilyeneket mond? Az ő anyja tudni fogja, hogy ez nem igazi, izé, itt szünet van, ez egy másfajta… izé, megint szünet, ezt az orvosok sem értik. Ő nem halhat meg, ez tény, stop, és az ő anyja sohasem viselkedne így, ez is tény. Megint stop. Távirat vége.    

Pedig én őket hibáztatom, mondta Iván, a szüleimet. Egészen pontosan az apámat. Te már nem kell, hogy átélj ilyesmiket, de én még megjártam a sterilt. Tudod, mi az? A steril. Liza rázta a fejét, hogy nem, de nem is érdekli, hagyja őt békén. Iván csontvelő átültetésről, kajütről, csíramentes levegőről, 333-as sejtszámról beszélt, mint valami szakorvos. Vagy rab. Érthetetlen szavak, adatok, tárgyak; ez a betegség csövekből áll, gondolta Liza. „Cellatársak a szomszéd sterilben.” Ilyen mondat nincs is. Elmerengett, untatta a főállású rákos. Már nem figyelt Ivánra, kit érdekel ez?

Aztán arra vágysz, hogy meghaljon a másik. Erre azért fölkapta a fejét. Mit beszél? Iván folytatta, mert akkor fölszabadul végre a steril szoba, és ha meghal, az jó, minél több meghal, annál jobb, mert a nagyszámok törvénye ilyen, annál több a te esélyed. Érted? Mindenki nem halhat meg. Ez állat, gondolta Liza, és összeszorította a combját. Az egész rákosság, közölte Iván, egyetlen rendszer. Minden rákos, mondta ki megint a szót, közös daganat benne. Mi egyetlen nagy hibás sejt vagyunk.

Liza kétségbeesett, miről beszél ez a hülye, neki ehhez semmi köze. Aztán fölkúszik 500-ra, és az is jel, ha nincs jel. Az Úr úgy üzen, hogy hallgat, mondta Iván. Ő a kezelés alatt sok mindent megtanult, magyarázta. Végiggondolta a testét, látta a csontvelőt, beszélgetett vele, épüljél be kicsi velő, most egy pici velőcske beépül, hoppá, most még egy. De minden mást is végiggondolt.

Először arra jutott, hogy azért lett beteg, mert ’86-ban Beregszászon voltak osztálykiránduláson. Éppen aznap, mikor fölrobbant Csernobil. Azért lett ő beteg, azért van itt. De erre nem volt jó gondolni, mert ez rajta kívül álló ok, és ha minden rajta kívül áll, akkor a teste is, és akkor egyszerűen vége. Meg aztán, közben kiderítette, hogy ez nevetséges. Akkor mindenki más is beteg lehetne. És senki nem beteg a régi osztályból! Érted, Liza – kérdezte Iván, és megint megfogta a lány térdét –, senki más, csak én. Hát miért?

Megmondja ő, hogy miért, az apja miatt. Az apja az ő rákja. Már tudja.

Falun nőtt föl, és az ő apja volt a bakter. Még tíz éves se volt, a fater nagyon inni kezdett, és mindig részegen tekert haza. Liza már vette a levegőt, hogy köszöni, elég, erre ő nem kíváncsi, de Ivánnak megcsuklott hangja, és mindig elütötték, mondta. Nagyon gyakran. Elütötték és túlélte. Elütötték, túlélte. A téeszből ment haza az a túlrakott szerelvény, az volt az első. Tele volt paprikával, tv, tölteni való, és elsodorta az apját a pótkocsi, aztán jött a többi: Ifa, Zil, kockalada. És őérte mindig mentek az iskolába, hogy megint elütötték az apádat. Ő meg rohant, hogy talán most meghalt, újra és újra arra kellett gondolnia, hogy most meghalt. És az állandó friss veszteségbe, hogy neki mindig rá kellett készülnie a friss halálra, nos, ebbe megbetegedett a lelke. Rákos lett a sok félelemtől.  

Liza eddig bírta. Fölállt, hogy köszöni a jó tanácsokat, majd igyekszik élni velük. Iván megfogta a kezét, hogy vigyázzon, mert a betegek mindnyájan terroristák. Liza nem értette, mit akar. Terroristák, mit jelent az? Ő volt, hogy még a fenekét is kitöröltette, mesélte Iván. Mert ki akarta próbálni, hogy azt is megteszik-e. Érezni akarta, hogy bármit megtesznek érte. Hiszen megérdemli, bármit megérdemel. Liza megszédült, ilyeneket végképp nem akart hallani. Elindult kifelé, Ivánt közben behívták, Liza visszanézett, el akart köszönni, de Iván már nem figyelt rá, észre se vette, hogy elmegy. Az orvost bámulta. Liza az orvosra nézett, fényesnek látta és magasnak. Nagyon magasnak.   

Becsukta a szekrény tükrös ajtaját. Most nem akarta látni magát. Az órájára nézett, mindjárt hazaér az anyja. Mit mondjon? Hogyan éljen ezután? Ki ő? Másik Liza? Más lett? Milyen ember ezután? Leült a gép elé, beírta a google-ba, hogy vér. Az egyik találatban a Tórából idéztek. A zsidó hagyomány szerint, írta a szöveg, a lélek a vérben lakik. Iván jutott eszébe, meg a mindig meghaló apukája.

Meg kell értenie önmagát. Ha a múlt elveszett, hát elveszett. Majd visszajön – a jövővel együtt.

Visszament a hálóba, és belelépett a szoknyájába. Úgy mozgott, mintha visszajátszotta volna a mozdulatait. Visszatekerte az előbbi, vetkőzős kockákat. Vissza vagyok pörgetve, mondta, és elővette a telefont, hogy fölhívja Gábort. Talán megbocsát. A múlt változik, nem a jövő, gondolta, és végigsimította a vállán futó hajszáleret. Ott lakik a lélek, mondta ki hangosan, és a csodára gondolt, amivel ezentúl naponta együtt lesz majd. Elég egyszerű csoda, gondolta, és elmosolyodott. Élni fogok.

orvos válaszol gomb
együtt lét nap gomb
hírlevél gomb

My PCR Physician Button – English