A múlt században a betegségek kialakulását a baktériumok és a vírusok számlájára írták. Manapság viszont egyre gyakrabban tesszük megbetegedéseink felelősévé a napjainkat átszövő stresszt. De mi van azzal a menedzserrel, aki túlórázik, dohányzik, nem törődik az egészségével, keveset alszik, még sincs kutya baja sem? Vagy azzal az egészségmániás ismerősünkkel, aki vegetáriánus, gyógyteákat iszik, kínosan számolja az átaludt órák számát, mégis folyton betegeskedik?

A betegségek kialakulását nem lehet csupán egyetlen dologra visszavezetni, hanem számtalan tényező összhatásának következményei. Befolyással vannak rá pszichológiai, szociális hatások, életkörülményeink, fizikai hajlamaink, reakcióink egy adott élethelyzetre, talán még az időjárás is. Konzervatív megítélés szerint a betegségeket két pólus mentén lehet osztályozni. Az egyik pólusban a genetikai betegségek állnak, amelyek konkrét biológiai okra vezethetők vissza, míg a másik végponton a lelki eredetű betegségek helyezkednek el. Sokan vitatják ezt a merev osztályozást. Jómagam is találkoztam már olyan esettel, amely megkérdőjelezi ezt. Ismertem egy veleszületett gégeszűkületben szenvedő kisfiút, aki csecsemőotthonban, árvaként nevelkedett. Több év is eltelt, nehezen ment az örökbeadása, mert a jelentkező házaspárok megrettentek a betegségétől. Egy pár végül 3 éves korában örökbe fogadta ezt a kisfiút, vállalva a rizikót. A családban meglepő módon a fiúcska betegsége látványosan javulni kezdett, ami az orvosokat is váratlanul érte. Mi történt? A szeretet gyógyítani képes? Kutatások bizonyítják, hogy a csecsemőotthonban élő gyermekek a szeretet hiányát egyfajta stresszként élik meg, ami az immunrendszerüket gyengíti. Az ilyen gyerekek gyakrabban betegszenek meg, és nehezebben gyógyulnak. Tudom, hogy csecsemőotthon dolgozói mindent megtesznek ezekért a gyerekekért, de a családot nem tudják pótolni.

A másik végponton lévő lelki eredetű betegségeknél is feltételezhető egy biológiai hajlam, ami meghatározza, hogy a lelki probléma a test melyik részén okoz majd bajt. A test és lélek nem választható mereven ketté. Egy betegség kialakulásához biológiai, pszichológiai, és szociális hatások együttesen vezetnek el.

Hogyan?

A biológiai tényezőket nehéz befolyásolni, mindnyájan kaptunk születésünkkor egy genetikai állományt, jó és rossz hajlamokkal. A szociális tényezőkkel megint nem lehet mit kezdeni, a munkanélküliséget, a gazdasági problémákat, a közlekedési dugókat nem tudjuk egy csapásra megoldani. Ezek külső tényezők.

A pszichológiai tényezőkre azonban nagyon is nagy hatással tudunk lenni, hiszen azok bennünk zajlanak, úgy is mondhatnám: kéznél vannak…

Azzal, hogy hogyan reagálunk egy élethelyzetben, alkohol, vagy drogfogyasztással, túlzott dohányzással, vagy hogyan dolgozunk fel egy válást, esetleg egy szeretett személy elvesztését befolyásoljuk a biológiai és szociális állapotunkat is. Magatartásunkkal növelhetjük egy betegség előfordulásának valószínűségét.

Az életünkben előforduló nagy változások, vagy mindennapjaink apró bosszúságai stresszel járnak. De nem önmagában a stressz okozza a bajt, hanem az, hogy hogyan értékeljük ezeket az eseményeket. Ha kontrollálhatónak tartjuk a helyzetünket, akkor hajlamosak vagyunk kihívásnak tekinteni a problémánkat. De ha úgy érezzük, nem tudjuk befolyásolni a körülményeket, akkor inkább veszélyesnek, és kilátástalannak ítéljük azokat. Kísérletek bizonyítják, hogy ha valaki olyan helyzetbe került, amit nem tudott befolyásolni, tehetetlen volt, akkor más helyzetekben is tehetetlenül viselkedik, egyszerűen feladja a küzdelmet. Megtanult egy reakciót és ettől nem tud elszakadni. Ezt tanult tehetetlenségnek hívják. A negatív élettapasztalatok alááshatják az önbizalmunkat, és azt a hitünket, hogy van lehetőségünk változtatni a sorsunkon. Ha ön, amikor sikertelenséget, kudarcot él át, akkor ilyen gondolatok jutnak az eszébe, hogy: „Már megint elügyetlenkedtem! Nekem soha nem sikerül semmi. Pedig mindent megpróbáltam, mit tehetnék még? Szerencsétlen flótás vagyok és az is maradok!”, akkor jó úton jár afelé, hogy pesszimista, borúlátó gondolkodása a tanult tehetetlenség talaján meggyökeresedjen. Önmagát hibáztatja, általánosítja az egyszeri problémát és feladja a harcot. Ha azonban a kudarcot képes ilyen gondolatok kíséretében feldolgozni: „Ez most nem sikerült, de tanultam az esetből, hogy legközelebb mit kell másképp csinálni. Gazdagabb lettem egy tapasztalattal.”, akkor optimista és pozitív gondolkodású. Ahhoz, hogy a stresszt kiváltó változások ne a tehetetlenség érzését erősítsék bennünk, meg kell tanulnunk elengedni a szokásainkat, elképzeléseinket, lemondani valamiről és rugalmasan az új felé fordulni. Meg kell találnunk magunkban egy egészséges egyensúlyt, amelyért Assisi Szent Ferenc annak idején így imádkozott:

Uram, adj erőt, hogy elviseljem azt, amit nem változtathatok meg, bátorságot, hogy megváltoztassam azt, amit megváltoztathatok, és bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Egy súlyos, testileg, lelkileg és társadalmilag is óriási stresszt jelentő betegséggel szembe nézve persze nem könnyű optimistán és derűlátóan gondolkodni. Pedig a saját képességeinkbe vetett bizalom, a hit, hogy képesek vagyunk állapotunkat befolyásolni, hat belső gyógyító rendszerünkre, növeli ellenálló erőnket. De hogyan mozgósítsa belső gyógyító erejét az, aki egy súlyos krónikus betegséggel néz szembe? A kiút keresése, kísérlet állapotunk javításra, új dolgok tanulása, a kompetencia kifejlesztése létrehozza a bizakodást, és azt az érzést, hogy irányítani tudjuk helyzetünket. Megtanulhatunk relaxációs technikákat, mozgásgyakorlatokat, vagy pozitív tartalmú öninstrukciókat. Úgyszólván át kell ráncigálnunk magunkat a korláton, hogy képesek legyünk a reménykedésre. Ehhez ajánlok pár technikát, amit pszichológus, vagy arra képzett tréner segítségével is elsajátíthatunk és gyakorolhatunk.

Relaxáció és imaginációs technika

Korábbi írásomban említettem már a relaxáció jótékony hatását. A gyakorlathoz szellemi koncentrációra van szükség, hogy gondolatban megfogalmazott utasítások segítségével ellazítsa testét. Ezt a technikát meg lehet tanulni, tovább lehet fejleszteni és gyakorlással egyre ellazultabb állapotot lehet általa elérni. Ehhez társul az imagináció, amit a már elért ellazult testi állapotban kell végezni. E során az óhajtott esemény mentális képét idézi maga elé a relaxáló. Az által, hogy az ember létrehoz egy képet, elképzel valamit, gondolatban világosan megfogalmazza, hogy mi a célja. Ha ezt rendszeresen ismételgeti, arra állítja be magát, hogy ez az esemény meg is fog történni. E pozitív elvárás önmegvalósító jóslatként kezd el működni és a siker irányába hat.

Irányított imagináció

Ez abban különbözik az előbb leírtaktól, hogy a relaxált állapot létrejöttét követően egy arra képzett terapeuta segítségével konkrét képek (virág, mező, patak, stb) elképzelése és lehető legtökéletesebb átélése (színek érzékelése, hangok, szagok, stb. érzése) a cél. Ennek a technikának a segítségével érzelmi és lelki folyamatok, esetleges konfliktusok tárhatók fel a személyiség egyre mélyebb rétegeiben. Ehhez mindenképpen terapeuta irányítására van szükség, hogy a feltárt, olykor erős érzéseket kiváltó élmények feldolgozásában segítségére legyen a kliensének.

Meditáció

A meditáció során az ember légzése ellenőrzésével, vagy a figyelme nagymértékű beszűkítésével, külső ingerek kizárásával éri el, hogy tudatállapota megváltozzon. A hagyományos meditációs formák a jógából, vagy a zenből származtathatók. Egyik típusa a koncentrációs meditáció, amelynek jótékony hatása a tárgyakra, szavakra vagy eszmékre való aktív odafigyelésen keresztül érzékelhető. A másik típus a megnyíló meditáció, amelynek a lényege a gondolatok teljes kizárása, feloldódás a semmit gondolásban, tökéletes ellazulás, a szellem és test teljes szabadon engedése. Kilépés a lelket eltöltő, folyton változó gondolatok, és érzések örvényéből és azok kívülről szemlélése.

Transzcendentális meditáció

A meditáció elterjedtebb formája. A módszer képzett oktatótól könnyen megtanulható. Az oktató mantrát (egy sajátos hangot) képez, és azt tanítja az újonc meditálónak, hogyan kell ezt ismételgetni addig, míg létre nem jön a nyugalom.

Kósik Andrea
pszichológus