D. Tóth Kriszta mondja a gyászbeszédet

Az 5. együtt lét nap délelőtti programját Szentesi Éva író, rákellenes aktivista nyitotta meg saját betegségtörténetével. Hamvaimból című könyve (2016) megvásárolható a kiadó oldalán: http://www.athenaeum.hu

„Sokkal többet kaptam a ráktól, mint amennyit elvett tőlem.” Akik elolvassák ezt a megrendítően őszinte könyvet, és tesznek is önmagukért valamit, nagyon sok fájdalomtól megkímélhetik magukat, ha komolyan veszik az üzenetét. Ebben a könyvben végigkövethetjük Szentesi Éva gyógyulásának útját. Karcos, önironikus, őszinte írás. Megfog… és nem ereszt. Igazi. Élő. Példa.

Részlet Szentesi Éva Hamvaimból című könyvéből

Egyik nap, mikor belenéztem a fürdőszobában a tükörbe, elborzadtam. Látszottak a bordáim, két nyamvadt kis ropi volt a lábam, kopasz voltam és szürke, mint a letaposott hó. Rettenetes volt nézni ezt a leharcolt testet. Onnantól fogva nem mertem a tükörbe nézni, akárhányszor mentem fürödni, mindig elfordítottam a tekintetemet, csak ne lássam, mit tett velem a betegség. Csak ne lássam, mit tettem én magammal.

De az egészben nem az volt a legszörnyűbb dolog, hogy nem tudtam járni, vagy elvesztettem a szépségemet, nem is a bimbódzó románc vesztesége fájt, hanem az, hogy nem voltam képes enni. Sebes volt a nyelvem a kezelésektől, égett a nyelőcsövem, és ha mégis ettem egy falatot, attól olyan pokoli fájdalmaim voltak, hogy nem bírtam egy helyben maradni a kíntól. Nem tudom felfogni, hogy bírtam ki ezt a szenvedést, de tényleg, ahogy ezt írom, még szinte most sem hiszem el… És akkor, amikor mindennek a legalján jártam, úgy éreztem, hogy minden emberi méltóságom elveszett. Aztán következett egy ominózus hét, amikor már csak infúzióval tudtak táplálni. Napi egy vizes zsemle volt, amit magamba kellett volna valahogy gyűrnöm részletekben, de az se ment igazán. Jöttek az újabb vérátömlesztések, szörnyű volt az is. Én meg csak feküdtem az onkológián a kórteremben, ahol a kemót is adták, bámultam ki a fejemből, és vártam valamit. Talán a halált. Úgy éreztem, itt van vége. Fogalmam nem volt, mi tud ezen átlendíteni, vagy honnan veszek még egy maréknyi erőt, ami kihúz ebből az elképzelhetetlen állapotból. Végtelennek tűnt az idő, vegetatív üzemmódra kapcsolt a testem, kezdte az izmokat is bedarálni, az utolsó kis zsírtartalékokat éltem fel, lassan semmi nem maradt belőlem.

Ebben a helyzetben értettem meg valamit. Nem szabad félni. Mindenki meghal egyszer, az én életemnek pedig most lesz vége, ez az epizód az utolsó felvonás, nem lesz több. Olyan nyugalom töltött el, ahogy néztem éjszaka az ürességet. Nem volt abban semmi irgalom.

Ott volt a halál lehelete a nyakamon, nem volt az semmilyen szagú, de különösképpen félelmetes se. Olyan egyszerű volt, és hétköznapi, hogy jómagam is megdöbbentem. Akkor ez lenne az, amitől az emberek annyira nagyon rettegnek? De hát ez semmi. Elfogadtam, hogy megtörténik velem.

Másnap elterveztem, hogy milyen lesz a temetésem. Majd megkérem Sávait, hogy mindent rendezzen el, mert csak neki lesz hozzá elég lélekjelenléte. Nem kellenek papok meg imák, meg sírás, koporsón dübörgő föld. Hamvasztást akartam, Csárdáskirálynőt, meg Füzy Gabi bácsit. Azt is elterveztem, hogy D. Tóth Kriszta mondja a gyászbeszédet. Tudtam, kiborul majd ezen, de nem bírtam erre a feladatra mást elképzelni. Olyan ünnepélyes volt az egész. Persze azt is kitaláltam, milyen ruhában leszek. Ne gondolja senki, hogy egy temetést másmilyen megtervezni, mint például gimnáziumi tanévnyitóra készülni. Mindennek van eleje meg vége. Az iskolának a ballagás a vége, az életnek meg az, hogy meghalunk.

A régi öregasszonyokra gondoltam ezután, akik már életükben megveszik maguknak a temetőben a parcellát, és rendszeresen gondozzák. Ők is ugyanolyan elfogadással és fegyelemmel viselik a halál gondolatát. Ők se félnek semmitől. Olyan alázattal szolgálják az életüket, és a halálnak is megadják a tiszteletet. Azokban a napokban én is bölcs öregasszony voltam. És gondolatban megvettem a parcellámat.

Azon a héten azonban történt valami. Mintha egy láthatatlan tartalék előbújt volna egy ismeretlen helyről, és visszarántott volna a legmélyéről. Később jöttem rá, hogy az elfogadás mentett meg ebből a helyzetből, konkrétan a haláltól. És az elfogadás nem egyenlő a feladással. Megértettem, hogy bármennyire is szeretnék élni, lehet, hogy ezt elbaltáztam, és azzal csak rontok a helyzeten, ha rettegek az életem végétől. Ezért a legteljesebb nyugalommal készültem a meghalásra, de nem voltam jó gyakorló halott, ha vicces akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy nem kellettem a halálnak se, de nem akarok vicces lenni, meg nem is így volt, úgyhogy nem mondom.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.